Davy, Sir Humphry
(szül. 1778. Penzance, Cornwall, Anglia – megh. 1829. máj. 29. Genf), angol kémikus, több kémiai elem (egyebek között a nátrium és a kálium), valamint vegyület felfedezője, a biztonsági lámpa feltalálója, korábban a tudományos módszer egyik legfőbb képviselője.
Fiatalsága. Középosztálybeli szülőktől származott, volt egy öccse is. A családnak Ludgvanben volt birtoka. A közeli Penzance középiskolájában, majd 1793-ban Truróban tanult. 1795-ben, egy évvel apja, Robert halála után beállt tanoncnak egy sebészhez és patikushoz, és azt remélte, hogy végül orvosi képzettséget szerez. Életvidám, kedves és közkedvelt ifjú volt, gyors eszű és élénk képzeletű; a versírásban, a rajzolásban, a tűzijátékok készítésében lelte kedvét; szeretett horgászni, vadászni és ásványokat gyűjteni is. Szívesen barangolt; egyik zsebe horgászeszközökkel volt tele, a másik kőzetdarabokkal; egész életében szerette a természetet, kivált a hegyi és vízi tájakat.
Naiv és temperamentumos ifjúként egy verseskötet kiadását tervezte, de 1797-ben komoly természettudományos tanulmányokba kezdett, és így látomásai "megszöktek az igazság szava elől". Barátságot kötött Davies Giddyvel (későbbi nevén Gilbert, 1827 és 1830 között a Royal Society elnöke), s a tudós felajánlotta Davynek, hogy használhatja Tradea-ben levő könyvtárát, és maga mellé vette laboratóriumába, amely jól fel volt szerelve a kor színvonalához képest. Ott Davy meglehetősen független nézeteket alakított ki az akkori legizgalmasabb tudományos kérdésekről, például a hő, a fény és az elektromosság természetéről, A.-L. Lavoisier kémiai és fizikai tanításairól. Kis magánlaboratóriumában dinitrogén-oxidot (kéjgázt) lélegzett be, hogy eldönthesse, csakugyan ez az anyag-e a "ragály princípiuma": vagyis, hogy betegségeket okoz-e. Gilbert javaslatára Davy a Cliftonban alapított Pneumatikai Intézet vegyészigazgatója lett; ez az intézet a különféle gázok esetleges gyógyhatásának vizsgálatát tűzte ki céljául.
Davy a rá jellemző lelkesedéssel vágott neki a feladatnak, s kiváló tehetséget árult el a kísérleti kutatásban. Megvizsgálta a nitrogén savainak és oxidjainak, valamint az ammóniának az összetételét, és rávette tudós és irodalmár barátait, többek között Samuel Taylor Coleridge-et, Robert Southeyt és P. M. Roget-t, hogy jegyezzék le, mit tapasztalnak a dinitrogén-oxid belélegzésekor. Csaknem belehalt abba, hogy vízgázt lélegzett be: ezt a hidrogén–szén-monoxid elegyet néha fűtőanyagként használták. Munkájának összegezése, a Researches, Chemical and Philosophical (Kémiai és filozófiai kutatások; 1800) egy csapásra hírnevet szerzett neki; előadónak hívták a frissen alakult londoni Royal Institution of Great Britainbe (Nagy-Britanniai Királyi Intézet); itt dolgozott tovább 1801-től, segítségre kapván ígéretet kutatásainak – például a Volta-elem, az elektromos telepek e korai formája vizsgálatának – folytatásához Sir Benjamin Thompson brit-amerikai tudóstól (Rumford grófjától), Sir Joseph Banks brit természettudóstól és Henry Cavendish angol kémikustól és fizikustól. Gondosan előkészített és megismételt előadásai a nagyközönség számára is fontos rendezvényekké váltak, és nagymértékben növelték a tudomány meg az intézmény tekintélyét. 1802-ben Davy a kémia professzora lett. Feladatai közé tartozott a cserzés beható vizsgálata: rátalált a katehura, egy trópusi fafajtából készült kivonatra, amely éppoly hatékony volt, mint a közönséges cserkivonatok, csak olcsóbb azoknál; közreadott eredményeit sokáig szakmai eligazításul szolgáltak a tímárok számára. 1803-ban tagjai közé fogadta a Royal Society, tiszteleti tagja lett a Dublin Societynak, és ő tartotta meg a mezőgazdaság királyi felügyeleti szerve előtt az évi előadássorozat nyitó előadását. Ebből lett az Elements of Agricultural Chemistry (A mezőgazdasági kémia elemei; 1813), sok éven át az egyetlen rendszeres mű ezen a területen. A Volta-elemek, a cserzés és az ásványelemzés terén végzett kutatásaiért 1805-ben Copley-éremel tüntették ki, 1807-ben pedig a Royal Society titkárává választották.
Legfontosabb felfedezései. Davy hamar arra a következtetésre jutott, hogy az egyszerű elektrolitos elemben kémiai reakciók jóvoltából termelődik elektromosság, és hogy kémiai egyesülés következik be elektromosan ellentétes töltésű anyagok között. Ennél fogva úgy gondolkodott, hogy az elektrolízis, vagyis az elektromos áram és a vegyületek kölcsönhatása kínálhatja a legvalószínűbb lehetőséget az anyagok elemekre bontására. Ezeket a nézeteket 1806-ban fejtette ki "On Some Chemical Agencies of Electricity" ("Az elektromosság egynémely kémiai hatóerejéről") c. munkájában; s ezért, noha Anglia és Franciaország éppen hadban állt egymással, megkapta az Institut de France Napóleon-díját (1807). Ez a munkája közvetlenül vezetett a nátrium és kálium elkülönítéséhez vegyületeikből (1807), továbbá az alkáliföldfémek szintén vegyületekből való előállításához (1808). Davy fedezte fel a bórt is (bórax káliummal való hevítése révén), továbbá a hidrogén-telluridot és a foszfor-hidrogént (foszfint) is. Tisztázta a pontos kapcsolatot a klór és a sósav között, valamint a klórra használt korábbi angol elnevezés (oxymuriatic acid) tarthatatlanságát; ezzel megdöntötte Lavoisier elméletét, amely szerint minden savban van oxigén. Magyarázatot adott a klór fehérítő hatására (miszerint a klór oxigént szabadít fel a vízből) és felfedezte a klór két oxidját is (1811-ben és 1815-ben), de a klór természetéről vallott nézetei vitát kavartak. Nem ismerte fel, hogy a klór kémiai elem, és természetesen hiába kísérletezett azzal, hogy oxigént mutasson ki a klórban.
1810-ben és 1811-ben nagy létszámú hallgatóság előtt tartott előadást Dublinban (a mezőgazdasági kémiáról, a kémiai filozófia alapjairól és a geológiáról), s ezért 1275 font tiszteletdíjat kapott, valamint LL. D. tiszteletbeli fokozatot a Trinity College-tól. 1812-ben a régensherceg lovaggá ütötte (ápr. 8.), búcsúelőadást tartott a Royal Institution tagjai előtt (ápr. 9.), majd feleségül vette Jane Apreece-t, egy Anglia és Skócia társasági és irodalmi köreiben jól ismert gazdag özvegyet (ápr. 11.). Közreadta továbbá az Elements of Chemical Philosophy (A kémiai filozófia alapjai) első felét, amely magába foglalta saját munkáinak jelentős részét; elgondolása azonban túlságosan nagyralátó volt, és nem követte folytatás. E mű befejezése J. J. Berzelius svéd kémikus szerint "egy évszázaddal vitte volna előre a kémia tudományát". A Royal Institutionnél – amelynek tiszteletbeli professzora maradt – az volt utolsó fontos tette, hogy megbeszélést tartott az ifjú Michael Faradayjel, Anglia egyik nagy jövendő természettudósával; Faraday 1813-ben laboratóriumi asszisztens lett a Royal Institutionben, és elkísérte Davyéket egy európai útjukon (1813–15-ben). Napóleon engedélyével Davy végigutazta Franciaországot, számos kiváló tudóssal találkozott; bemutatták Mária Lujza császárnénak is. Kis hordozható laboratóriumában és a különféle franciaországi és itáliai intézetek laboratóriumaiban vizsgálta az "X" (később jódnak elnevezett) anyagot; csakhamar felfedezte tulajdonságait és a klórhoz való hasonlóságát; mielőtt Rómába ért, már készen volt a klór- és jódvegyületekkel kapcsolatos további munkákkal. Számos klasszikus festéket is elemzett, és megállapította, hogy a gyémánt a szén egyik módosulata.
Későbbi évei. Nem sokkal visszatérése után a szénbányabeli balesetek megelőzésére alakult társaság felkérte, hogy vizsgálja meg, milyen körülmények között robban a bányalég és a levegő elegye. Ez vezette el a biztonsági lámpa feltalálásához és a láng további vizsgálatához; ezért a munkájáért Rumford-érmeket (aranyat és ezüstöt) kapott a Royal Societytól, az északi bányatulajdonosoktól, pedig egy díszserleget (ezt később eladta a Davy-érem létrehozása végett). Mielőtt 1818-ban baronetté emelték volna, újra elutazott Itáliába, a vulkáni működés tanulmányozására, és megpróbált módot találni a Herculaneumban fellelt papiruszok kigyöngyölésére, de nem járt sikerrel. 1820-ban a Royal Society elnöke lett, s az maradt 1827-ig. 1823–25-ben a politikus és író John Wilson Crokerrel társult az Athenaeum Club megalapítására; e klubnak ő lett egyik gondnoka, Sir Thomas Stamford Raffles gyarmati kormányzóval pedig a Zoological Societyt hozta létre, és támogatta a londoni Regent\'s Parkban létesítendő állatkert tervét (ez 1828-ban meg is nyílt). Ebben az időszakban megvizsgálta az elektromosság keltette mágneses jelenségeket, és elektrokémiai módszerekkel foglalkozott, amelyek révén vas- és cinklemezekkel meggátolható lenne a hajók rézburkolatának korróziója a tengervízben. Bár a korrózióvédelem elvei tisztázódtak, a hajótestek mégis jócskán elszennyeződtek; a módszer balsikere nem hagyta nyugodni Davyt. Ám mint mondta, már "kiégett". 1826-os, "On the Relation of Electrical and Chemical Changes" ("Az elektromos és a kémiai változások kapcsolata") címmel tartott Baker-előadásában fejtette ki utolsó ismert gondolatait az elektrokémiáról; ezért az előadásért a Royal Society Királyi Éremmel tüntette ki.
Davy egészsége rohamosan gyengült; 1827-ben elindult a kontinensre, s nyáron le kellett köszönnie a Royal Society elnöki tisztéről – Davies Gilbert lett az utóda. Kénytelen volt felhagyni az ügyek vitelével és a szabadtéri sportokkal, könyvet írt a horgászatról (Izaak Walton modorában), Salmonia: or Days of Fly Fishing (Lazacfogás, avagy a fortélyos horgászat napjai; 1828) címmel, s ebben saját rajzai nyomán készült metszeteket közölt. Legutolsó, kurta angliai látogatása végeztével visszatért Itáliába, s Rómában telepedett le, "romként romok között". Bár egy szélütés részben megbénította, utolsó hónapjait egy párbeszédsorozat írásával töltötte, amelyet halála után Consolations in Travel, or the Last Days of a Philosopher (Vigasz az utazásban, avagy egy filozófus végnapjai; 1830) címmel adtak közre.
Bibliográfia. J. A. Paris The Life of Sir Hupmhry Davy c. munkája (1831) ma is mértékadó mű Davy életéről; Sir H. Hartley könyve, a Humphry Davy (1966) igen hasznos számadás Davy életéről, és jól kiegészíti a Paris-féle életrajzot.
Friedrich Wöhler (1800-1882) német kémikus volt. A Göttingeni Egyetem professzoraként egy általa kidolgozott eljárással előállított alumíniumot (Al) és berilliumot (Be). 1828-ban elsőként izolálta az ittriumot (Y). Legfontosabb tudományos eredménye az, hogy elsőként állított elő szerves anyagot (karbamid) szervetlen vegyületek szintézisével.
1828 előtt a vis vitalis elmélet uralkodott a kémiában. Ennek értelmében szerves anyagot csak ún. „életerő” segítségével lehet előállítani kizárólag élő anyagból. Az elmélet egyik apostola a neves kémikus, Jöns Jacob Berzelius volt. Wöhler kísérlete ebben a tudományos helyzetben óriási előrelépés volt 1828-ban.
Wöhler véletlenül átalakította az ammónium-cianátot (NH4OCN), amely szervetlen vegyület a szerves karbamiddá (CO(NH2)2). A karbamid, mint szerves anyag, már ismert volt, hiszen Rouelle 1773-ban fedezte fel az emberi vizeletben. Wöhler felfedezése nem rombolta le az életerő elméletét, de alaposan megingatta azt. Egyúttal a karbamid előállítása ammónium-cianátból egy másik kémiai fogalomra, az izomériára is rámutatott, hiszen a két vegyület izomerje egymásnak.