Szabó József
(Kalocsa, 1822. márc. 14. – Bp., 1894. ápr. 10.): bányamérnök, geológus, mineralógus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1858, r. 1867, ig. 1888), a kőzetkutatás világhírű szaktekintélye. 1837-től 1841-lg a pesti egyetemen filozófiát és jogot hallgatott, majd a selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1848-ban Kossuth Lajos minisztériumába került és a szabadságharc idején a puskaporgyártásnál segédkezett, mint Pest megyei salétrom-főfelügyelő. 1851-ben a filozófiadoktorává avatták; 1855-ben a budai állami főreáliskola, 1858-ban a pesti kereskedelmi akadémia, 1862-től a pesti egy. ásvány-földtan tanszékének r. tanára. 1883– 84-ben az egyetem rektora. Tudományos munkásságának fő területe Mo. harmadkori vulkánosságának tanulmányozása; a tudományos kőzettanban a trachitrendszer kifejtése. Úttörő jelentőségűek a m. Alföld geológiai viszonyaira vonatkozó kutatásai is. Legelsőként állapította meg az. Alföld medencealjzata jelentős mozgásainak észlelhető nyomait. Kiváló geológusok, mineralógusok egész nemzedékét nevelte fel; nevéhez fűződik a bp.-i egy. ásvány-kőzettani intézetének létrehozása, számos egy. i tankönyv megírása. Emlékének megörökítésére 1897-ben a Földtani Társulat Szabó József emlékalapítványt létesített, s a legkiválóbb geológiai szakmunkákat háromévenként Szabó József éremmel tünteti ki. – F. m. Tokaj-Hegyalja és környékének földtani viszonyai (Pest, 1866); Észak-amerikai utam vonala (Bp., 1883); Geológia (Bp., 1883); Selmecz környékének geológiai leírása (Bp., 1891). – Irod. Inkey Béla: Emlékbeszéd Sz. J. tag felett (Akad. Ért. VI. 8. füz. 1895); Koch Antal: Sz. J. emlékezete (Földtani Közl. Bp., 1895).

Fabinyi Rudolf
(Jolsva, 1849. máj. 30. – Bp., 1920. márc. 7.): kémikus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1891, r. 1915). A bp.-i tudományegy.-en nyert 1875-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet. Kétévi németo.-i tanulmányútjáról visszatérve a bp.-i műegy.-en adjunktus, 1878-ban a bp.-i tudományegy.-en magántanár, majd ugyanettől az évtől a kolozsvári egy. elméleti és gyakorlati kémiai tanszékén ny. r. tanár, egyben a kolozsvári állami vegykísérleti állomás ig.-ja is volt. 1899–1900-ban az egy. Rektora. A Magyar Kémikusok Egyesületének első elnöke. Nagy jelentőségűek a molekulasúly újabb meghatározási módszereiről közölt tanulmányai. A szerves kémiai kutatás egyik hazai úttörője. 1898-ban Ceracidin néven elsőként állított elő és szabadalmaztatott benzopirillium sót. E vegyületből származtathatók a növényi színanyagok. Ez utóbbiak vizsgálatáért Willstätter és Robinson Nobel-díjat kapott. Fontosabb értekezései az általa szerk. Vegytani Lapokban (1882–1889) és az Erdélyi Múzeum Egylet kiadványaiban jelentek meg. – F. m. Bevezetés az elméleti kémiába (egy.-i előadás, Kolozsvár, 1900); Chemiai elemek (1903. 32. vándorgyűlés Kolozsvár); A festőanyagokról (Term. tud. Közl., 1911); A molekulák világából (Kolozsvár, 1917). – Irod. F. R. (Term. tud. Közl. 1899); Winkler Lajos: Emlékbeszéd F. R. ravatalánál (MTA Emlékbeszédek, 1920).

Szádeczky-Kardoss Gyula
(Pusztafalu, 1860. dec. 30. – Kolozsvár, 1935. nov. 8.) geológus, mineralógus, egyetemi tanár. Lajos öccse. Egy.-i tanulmányait Bp.-en folytatta. A tanári és bölcsészdoktori diploma elnyerése után, 1884-ben az egy. ásvány-földtan tanszékén, Szabó József mellett tanársegéd. Franciao.-i tanulmányútja során különösen Michel Lévy és Lacroix volt rá nagy hatással. 1885-ben kőzettanból elnyerte a magántanári képesítést. 1896 – 1918 között a kolozsvári egyetem ásványföldtan tanára és az Erdélyi Nemzeti Múz. Ásványtárának ig.-ja. 1883-tól a Földtani Társ. rendes, majd örökös tagja. A tokaj eperjesi hegység kőzettanát tanulmányozta, utóbb a Vlegyásza-Bihar-hegységet és az Erdélyi-medencét. A hegység krétakor végi eruptívumaira és a Bihar bauxit-előfordulásaira vonatkozó megállapításai, valamint az Erdélyi-medence erupciós tufáival kapcsolatos vizsgálatai különösen jelentősek. 1922-től Erdély nyugati határhegységeinek korviszonyait tanulmányozta és a Hargita részletes vizsgálatával foglalkozott. – F. m. A Tokaj-eperjesi hegység Pusztafalu körül levő centrális részének geológiai és petrographiai viszonyairól (Földtani Közl. Bp., 1889); Adatok a Vlegyásza- Biharhegység geológiájához (Földtani Közl. Bp., 1904); A Bihar-hegység alumíniumérceiről (Földtani Közl. Bp., 1905); A Bihar-hegység középső részének kőzettani és tektonikai viszonyairól (Földtani Közl. Bp., 1907); Erdély geológiai múltja (Bp., 1911); Tufatanulmány Erdélyben (I – III. rész. Kolozsvár, 19I; , 1916, 1917); Eltakart hegyek az Erdélyi medence északnyugati részében (Földtani Közl. Bp., 1928); A Székelyföld képződése (Sepsiszentgyörgy, 1929). – Irod. Szentpétery Zsigmond: Sz. K. Gy. emlékezete (Földtani Közl. Bp., 1936).

KÉP

Vadász Elemér
(Székesfehérvár, 1885. márc. 1. – Bp., 1970. okt. 30.): geológus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1948, r. 1954), Kossuth-díjas (1948, 1952), a Magyarhoni Földtani Társulat örökös díszelnöke. A bp.-i tudományegyetem bölcsészettudományi karán tanult. Egyetemista korában főleg az állattan és az ásvány- és kőzettan érdekelte. Prinz Gyulával tett ázsiai utazása után doktori szigorlatot tett (1907). Gyakornok, majd tanársegéd (1911) és adjunktus (1913) lett az egy. földtan-őslénytani tanszékén. Doktori értekezésében a bp. – rákosi vasúti bevágásban feltárt mediterrán rétegek gazdag faunáját dolgozta fel. 1909-ben a Földtani Intézet geológusi állására, 1911-ben magántanári habilitációra vonatkozó kérelmét elutasították. Mecsek-hegységi kutatásait Papp Károly mellett kezdte meg. Részletesen tanulmányozta Mo. több szénlelőhelyét, a muraközi, tatabányai, felsőgallai, vértesi, dorog-tokodi és a borsodi szénmedencéket. – Az 1918-as polgári demokratikus forradalom hónapjaiban az elsők között szorgalmazta a természettudományos kutatás és oktatás reformját. A Tanácsköztársaság idején a földtan, majd az őslénytan egy.-i tanárává nevezték ki. Tagja volt a Tudományos Társulatok és Természettudományi Múzeumok Direktóriumának. A Tanácsköztársaság bukása után az egyetemről távoznia kellett, a M. Ált. Kőszénbánya Rt. (MÁK) geológusa a II. világháború végéig, amikor nyugdíjba vonult, majd gyári munkásként rejtőzni kényszerült. – 1946-tól a bp.-i tudományegy. földtani tanszékének professzora volt végleges nyugdíjba vonulásáig, 1965-ig. Közben a természettudományi kar első dékánja (1948–49) s a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora (1949–50) volt. Kiterjedt irodalmi munkásságot folytatott. Kutatásai, publikációi 1919-ig főleg a földtan, őslénytan és a rétegtan problémáival foglalkoznak. Később e témák mellett a szén- és bauxitképződésnek a hegységképződéssel való kapcsolatát és a magyar szenek hamufajtáit is vizsgálta. 1920–1945 között foglalkozott bauxitkutatással, erről számos kisebb-nagyobb publikációban számolt be. A hazai bauxittelepeken kívül a bihari, dalmáciai, karinthiai, görögo.-i és franciao.-i telepeket tanulmányozta. A szén- és bauxitkutatásban elért eredményeit két maradandó értékű monográfiában foglalta össze. Megbízásból Egyiptomban vasércet kutatott. Vizsgálatai kiterjedtek a hazai szénhidrogén-kutatás lehetőségeinek átfogó vizsgálatára és a dunántúli karsztvíz földtani értékelésére is. A Mecsek hegységben végzett kutatásait 1935-ben megjelent monográfiájával zárta le. Munkái elvezették a tektonikai összesítésekhez: nyersanyagkérdések szerkezeti megközelítése, regionális tektonika és az ország szerkezetének ismételt vizsgálata több publikációjának témája. Jelentősek a földtan oktatására és általában a természettudományok felsőoktatására vonatkozó szakcikkei. – A Magyarhoni Földtani Társulatnak elnöke (1949–58), majd örökös díszelnöke. Magyarország földtana c. összefoglaló kézikönyvét Szabó József-emlékéremmel jutalmazták (1954). Elnöke a Természetvédelmi Tanácsnak (1958–63) és a Magyar–Szovjet Baráti Társaságnak (1958-61). Tagja volt az MTA elnökségének (1949–64) és elnöke Földtani Bizottságának (1949–65). – F. m. Magyarország mediterrán tüskésbőrűi (Geologica Hung. I. Bp., 1914); A geológus munkája (Pécs, 1928); A Mecsek hegység (Magyar Tájak Földtani Leírása I., Bp., 1935); Kőszénföldtan (Bp., 1951); Bauxitföldtan (Bp., 1951); A bakonyi mangánképződés (Az MTA Műszaki Tudományok Osztályának Közl., 1952); Magyarország földtana (Bp., 1953, 1960); A földtan fejlődésének vázlata (Bp., 1953); Elemző földtan (Bp., 1955); A magyar földtan útja. Szabó József nyomában (Bp.-i Műszaki Egy. Központi Könyvtára, Tudománytörténeti Kiadványok 16., Bp., 1967). – Irod. Dr. h. c. V. E. (Földtani Közl., 1971); Fülöp József: Dr. V. E. akadémikus emlékezete (Földtani Közl., 1971); Bendefy László: V. E. (Bányászat, 1971); Fülöp József: V. E. (Magy. Tud., 1971. 4. sz.); V. E. ünnepi ülés (Földtani Közl., 1978. 4. sz.).

Hauer Károly geológus, a Magyar Királyi Földtani Intézet néhai igazgatója, már 1863-ban felhívta a figyelmet az erdélyi bihari és a Rér-vidéki vasérc előfordulásokra. Ennek hatására kezdődött el a nagyarányú vasérckutatás ezen a területen.
A bihari bányászok a „vastartalmú agyagban”, a könnyű, vörös színű, un. "száraz vasércben" akkor még nem ismerték fel a bauxitot.

A Bihar-hegységből beküldött, un. száraz vasérc mintákban, a kolozsvári egyetemen mutattak ki 50 % alumíniumoxid tartalmat, majd Szontagh Tamás geológus Klotáról hozott vasércében, Fabinyi Rudolf professzor, 1883-ban mutatott ki 56 %-os Al2O3 tartalmat, amelyet ugyancsak Ő minősített, nevezett el "alumíniumércnek".

Szabó József, a világhírű magyar geológus (1822-1894), az 1893-ban megjelent „Ásványtan” című tankönyvének negyedik, újból írt kiadásában, a bauxit első hazai tudományos leírását adta, külföldi forrásokra hivatkozva. Rendkívül érdekes a tankönyv címoldala, amely felsorolja a professzor úr hivatalos tisztségeit.
Bihar-hegységben, a "remeci" vasérc előfordulás "Fruntyea" nevű hegyén talált vörösbarna színű ércet a tulajdonosa (valószínű Mezey Ferenc bányamérnök) 1903-ban beküldte a Nagybányai Vegyelemző Hivatalba vastartalom meghatározása céljából. A vegyelemzést irányító Bölönyi Mikó Béla kohómérnöknek tűnt fel, hogy a gyenge minőségű, un. "száraz vasércben" 26 % a vas és 50 % az alumínium-oxid tartalom. A mintát bauxitásványnak minősítette és felhívta a bányatulajdonosok figyelmét, hogy a bauxitásvány alumínium előállítására is alkalmas, és ajánlotta nekik az értékes, vörös színű érc kutatását. Bölönyi Mikó Béla kezdeményezésére, felhívására kezdődött először a bauxit tudatos kutatása az erdélyi Királyerdőben és a Bihar-hegységben.

Fabinyi Rudolf professzor és Bölönyi Mikó Béla kohómérnök elsőként bizonyították be, hogy a bauxit nem csak Franciaországban, hanem Erdélyben is található.
Az alumíniumércekre és hasznosításukra először Bölönyi Mikó Béla hívta fel a figyelmet az 1897-ben, a Bányászati és Kohászati Lapokban megjelent „Az alumínium és hazai bányászatunk” című cikkében.
Bölönyi Mikó Béla a felfedezésének és elemzésének eredményét 1906. nov. 1-én közölte a BKL-ban, „Magyarországon eddig talált alumíniumércekről” címmel.
Idézem a cikk első mondatait: "Egyetlen iparilag használatba vett fém sincs vegyületeiben az egész földkerekségen, s így Magyarországon sem annyira elterjedve, mint az alumínium. Az alumínium fémalakban nem fordult elő még eddig és fémalakban történő előállítása is nem oly régi keletű, ezért nem csoda, hogy a parlagon heverő érceit oly kevéssé ismerjük."

Az alumíniumércekről és előfordulási helyeikről az első szakszerű leírást, saját kutatásai és a helyszíni tapasztalatai alapján, dr. Szádeczky Gyula a kolozsvári egyetem tanára adta. „A Bihar-hegység alumíniumérceiről" című munkájában, amely a Földtani Közlöny 1965. évi 35. kötetében jelent meg.
Ebben a munkájában Ő állítja először a következőket. "Ha kiderülne, hogy a bauxit is a Biharhegység alumíniumérceihez hasonló, több féle ásványból álló kőzet, akkor a bauxit név az ásványtanból, mint oda nem illő, ezeknek az anyagoknak a megnevezése a kőzettanba volna átültetendő." Ugyanis ez idáig a bauxitot nem kőzetnek, hanem ásványnak tekintették.

Dr. Vadász Elemér világhírű magyar geológus (1885-1970) szerint, a karszt-bauxit egy igen sok elemből felépülő kőzet, amely a történelem előtti - általában a kréta - földtörténeti korban keletkezett, 40-90 millió évvel ezelőtt. A bauxithoz ez idáig 136 féle elemet mutattak ki, amelyből 16 féle Dr. Vadász Elemér nevéhez fűződik.
Dr. Vadász Elemér neve és a magyar bauxit neve szorosan összetartozik. 1926. okt. 18-án megjelent, „A gánti bauxit-előfordulás” című jelentésében már akkor tudta, hogy „Kétségtelenül itt Európa legnagyobb szabású bauxittelepével állunk szemben, amelynek kielégítő a minősége, hatalmas mennyisége, csaknem korlátlan lehetőségeket biztosít. Földtani és bányászati tekintetben ez az előfordulás minden várakozást és igényt kielégít.”
Dr. Vadász Elemér az 1930-as években a gánti bauxit földtani szakértőjeként, majd később a magyar föld egész bauxitkincsének, sőt sok más ország bauxitjának egyik legkiválóbb földtani szakértőjeként nemzetközi hírnevet szerzett. Személyes tanításán keresztül nevelődött ki a magyar bauxitkutató generáció. Neve és munkássága fényes napként ragyog a tudomány sötét éjszakájában.

Néhány példa dr. Vadász Elemér értékes gondolataiból:
„Az életében kitüntetett, híressé tett emberek legtöbbjének igazi, őszinte értékelése, a halála után bekövetkező elfeledtetés". (1952.)
„A tudomány sötét éjszakájában, nem csak az egyedülálló nap világít, hanem szükség van, a csillagmilliárdok apró gyertyafényeire is". (1964.)
„Nagy alkotások hibákkal és egyéni bajokkal járnak". (1953.)
„Amikor egyetemi tanár lettem nagyon szorgalmas tanulóvá kellett lennem, hogy a tanításban behozhassam mindazt a lemaradást, ami a földtan korszerűségében mutatkozott. Ha elgondolásunk szerint épül majd ki geológusképzésünk, akkor nagyon szeretnék újból tanuló lenni.” (1952.)

A magyar bauxitbányászat és feldolgozóipar első és kiváló szakemberei, pártfogói voltak:

Dr. Tetétleni Ármin ügyvéd, aki a nem műszaki szakemberek közül elsőként ismerte fel a bauxit ipari és gazdasági jelentőségét, aki dr. Hiller József szerint polihisztor volt, műszaki zseni, gazdasági szakember, költő egy személyben. Ő volt a magyar alumíniumipar megalapításának első és egyik leglelkesebb híve.

Gróf Kornis Károly, a már abban az időben is a magyar alumíniumiparért rajongó arisztokrata, aki 1915-ben megalapította a "Gróf Kornis Károly Bauxit" nevű vállalatot, 1917-ben az „Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt-t” (ALUÉRC RT) a II. világháború előtti legnagyobb és világhírű magyar alumíniumipari vállalatot.

Dr. Hiller József jogász, az ALUÉRC Rt. első és egyetlen vezérigazgatója 1917-1944. között. Ő volt a bauxitban rejlő üzleti lehetőségek felismerője, a bauxit értékesítésének fanatikus szintű, akaratú és nagy tudású szakembere, a vertikális felépítésű magyar alumíniumipar megteremtésének fő szervezője és szószólója, a zürichi székhelyű és ugyancsak világhírű "Bauxit Trust A.G." megalapítója és kiváló gazdasági vezetője, irányítója, szervezője, fejlesztője, a magyar alumíniumipar egyik legnagyobb személyisége.

KÉP

A bauxit egy heterogén kőzet. Vörös színű, agyagföldből, 45-60% alumínium-oxid-ból (timföld, Al2O3), 18-22% vas-oxidból ( Fe2O3), 5-10% szilikátból (SiO2), alumínium-hidroxid-ból (Al(O H)3) valamint egyéb szennyeződésekből áll. Szemcsemérete 0 és 300nm között mozog.
A timföldgyártás alapanyaga, amiből alumíniumot lehet kinyerni. Felhasználják továbbá vaskohászati kohóadalékként, valamint a kerámiagyártásban is, de a világ bauxittermelésének körülbelül 85%-a alumíniumgyártásra fordítódik. A bauxittelepek trópusi-szubtrópusi éghajlati viszonyok között alakulnak ki.

A bauxittelepeknek két fő típusa van:

Lateritbauxit
jellemzője, hogy szilikátos (kvarchomokkő), üledékes kőzettérszinre települt, általában vékony, 1-2 m vastag takaróréteg fedi és a föld trópusi övezetében fordul elő. Kora a legújabb kutatások szerint kevesebb mint 1 millió év.

Karsztbauxit
jellemzője, hogy közvetlenül az erősen karsztosodott karbonáttérszin, a dolomit, ill. a mészkő mélyedéseiben fordul elő, általában vastag takaróréteg fedi és földünk mediterrán övezetében található. Kora általában 40-90 millió év.

Kémiai-ásványtani különbség a két bauxitcsoport között gyakorlatilag nincs, amely arra utal, hogy a létrehozó folyamatok és az alaptömeg (mállástömeg) geokémiai szempontból azonosak és minden esetben az Al, Ti és a vaselemek feldúsulását idézik elő, a Si rovására. Földtani-teleptani tekintetben azonban már határozott különbségek fedezhetők fel.
A karsztbauxit mindig az erősen karsztosdott karbonáttérszín mélyedéseiben, dolináiban találhaató, vagyis mindig negatív felszíni formákhoz kötött és erősen változó, 0-600 m vastag fedőréteg alatt helyezkedik el, amelyekben ősmaradványok, őskövületek is előfordulnak.
A lateritbauxit ezzel szemben, csaknem minden esetben az erodált nagy platók tetőrégióján, azaz az egykori lepusztult szilikátos térszín pozitív formáihoz kötött és gyakorlatilag a felszínen helyezkedik el.

Az alumínium gyártása
Megkülönböztetünk elsődleges és másodlagos alumíniumot.

Elsődleges alumínium
Az alumíniumot a bauxitból nyerik, amit lelőhelyéről (Les Baux) neveztek el. A bauxit általában 60%-ban timföldből, vasoxidból és kovasavból áll.
Fő előfordulási helyei: Dél-Amerika, Ausztrália és Afrika.

A bauxit előkészítése
A nyers bauxitot felaprítják, megszárítják és finomra őrlik.

Timföld nyerése a bauxitból
Nátronlúg alkalmazásával eltávolítják a nemkívánatos szennyező anyagokat. Ennek eredményeként tiszta, fehér timföld (alumíniumoxid) nyerhető.

A timföld redukciója alumíniummá elektrolízissel
A timföldet kb. 950°C-on feloldják olvadt kriolitban. Ezt az oldatot az elektrolíziskemencében egyenárammal alkotóelemeire bontják. Az alumínium a kemence fenekén gyűlik össze és a szabadgyökű oxigén a szénelektronokhoz kapcsolódva széndioxidot képez.
4 tonna bauxitból 2 tonna timföldet nyernek, és abból 1 tonna alumíniumot.

Másodlagos alumínium
A másodlagos alumínium újrahasznosított alumíniumból készül és a hulladékhasznosítási körön keresztül nyerhető ki újra. Az újrahasznosítás költsége az elsődleges alumínium előállításának kb. 5%-a.

Alumínium és környezet:
A PREFA-termékekhez felhasznált alumínium előállításakor kb. 10% elsődleges és kb. 90% másodlagos alumíniumot használnak.
Tehát az alumínium 100%-osan újrahasznosítható minőségi veszteség nélkül!
A hosszú élettartamnak, a karbantartásmentes alkalmazásnak, a jó újrahasznosíthatóságnak és az alacsony súlynak (szállítás) köszönhetően az alumínium ökomérlege rendkívül pozitív.

Tulajdonságok:
• Olvadáspont: 660 °C
• Sűrűség: 2,7 kg/dmł
• Húzószilárdság kb. 100 - 190 N/mm˛
• Jól vezeti a hőt és az áramot
• jó hővisszaverő képesség
• nagyon ellenálló az időjárási hatásokkal szemben (nem rozsdásodik)
• az alumínium nem mérgező
• újrahasznosítható
• Az alumínium extrém alacsony súlyának és extrém ellenálló képességének köszönhetően optimálisan alkalmazható high-tech területeken (repülőgépgyártás, autógyártás, bútoripar …).

Az inotai alumíniumkohóban 2006. januárjában leállították a 176 elektrolizáló kád még működő egységét, s ezzel 53 év után megszűnt a termelés; a döntés következtében 290 dolgozó munkahelye is megszűnt – jelentette be a Magyar Alumínium Rt. (MAL Rt.) vezérigazgató-helyettese kedden.

Csathó Géza elmondta: az ország egyetlen, még működő alumíniumkohóját gazdaságossági okok miatt kellett bezárni. A kohó további működéséhez több milliárd forintos környezetvédelmi beruházást és modernizálást kellett volna végrehajtani, ennek ellenére e rendkívüli ráfordítás megtérülését nem lehetett volna biztosra venni - tette hozzá. Megjegyezte, hogy a villamos energia egyre emelkedő ára és a gyenge dollár árfolyam milliárdos veszteségeket okozott a cégnek. Csathó Géza ugyanakkor hozzátette, hogy a MAL Rt. Inotán nem szünteti meg teljesen a termelést, ugyanis a fémalumínium gyártása, a késztermékek előállítása megmarad, s ezzel együtt 346 dolgozó munkahelye is.

Közlése szerint a mostantól kieső mintegy 35 ezer tonnányi fémalumíniumot ezután hulladék-alumínium átolvasztásából, másrészt importból pótolják. A vezérigazgató-helyettes tájékoztatott arról is, hogy az alumínium termékek piacát meg tudták tartani, s például januárra rekordnak számító, 3 ezer tonnányi termékre kaptak megrendelést. A vezérigazgató-helyettes elmondta: a 290 dolgozó elbocsátása folyamatos, s a felmondási időre járó bérükre és a végkielégítésükre 780 millió forintot különítettek el. Hozzátette: a dolgozók felmondási idő alatti munkavégzésétől eltekintettek. A távozó dolgozók közül 23-an korkedvezményes nyugdíjba mehetnek, ami 71 millió forintos pluszkiadást jelent a cégnek. Csathó Géza elmondta: az elbocsátásra kerülő 290 munkavállalójuk közül 200-an várpalotaiak, a többiek pedig a környező községekből jártak Inotára dolgozni. Megjegyezte: a létszám fele 45 év feletti, s ugyancsak a felére tehető a szakképzetlenek száma. Várpalotán 8,1 százalékos a munkanélküliségi ráta, ami körülbelül 0,1 százalékkal haladja meg a megyei átlagot - közölte Leszkovszki Tibor, a város polgármestere.

(MTI)

Nyersanyaghiány Európában
Az európai alumíniumötvözet-és félkész termékgyártók állandó problémája a nyersanyaghiány.2005-ben a számítások szerint a primer fém hiánya már el fogja érni a 3 M t-t. Az alumíniumfogyasztás és a primer fémgyártás közti szakadékot az alumíniumötvözet-és félkész termékgyártók az intenzívebb másodlagos nyersanyag felhasználással, az újrafeldolgozással kívánják áthidalni.
Amint azt az 1.táblázatban láthatjuk, a másodlagos nyersanyag felhasználása a fenti helyzet eredményeként robbanásszerûen emelkedett, és elérte a primer nyersanyag felhasználás 85%-át. Maga az újraolvasztás azonban csak egy mûvelet a sok közül az újrafeldolgozás folyamatában, ami elõtt azonban a nyersanyagot be kell gyûjteni, válogatni, finomítani, bálázni kell. Néhány feldolgozó maga gyûjti be a másodlagos nyersanyagot, mások pedig kereskedõktõl vásárolják.

Az európai feldolgozók az állandó nyersanyaghiány árnyékában sokféle stratégiát alakítottak ki a hulladékigény kielégítésére. Arról azonban sokan elfeledkeznek, hogy a másodlagos nyersanyag nem olyan áru, amit bármilyen mennyiségben elõ lehet állítani. A tisztánlátás érdekében nem árt megkülön-böztetni az Európai Unión (EU)belüli és azon kívüli újrafeldolgozókat. Az EU-n belüli cégek általában jól hozzáférnek friss és régebbi alumíniumhulladékhoz, az ezen kívüli cégek azonban gyakran arra kényszerülnek, hogy saját országukon belüli hulladékot kombináljanak friss nyersanyaggal. Jelenleg az Oroszországból importált alumíniumöntvény és hulladék mintegy 6%-kal olcsóbb, mint az EU-n belüli, de ez az elõny hamarosan csökkenni fog, vagy teljesen elfog tûnni, egyrészt, mert az EU hamarosan bõvülni fog, másrészt mert Oroszország és Ukrajna várhatóan korlátozni fogja az alumíniumhulladék exportját.
Ezért az európai gyártóknak hosszú távon inkább az az érdekük, hogy felhasználóikkal megállapodást kössenek a zárt körű újrafelhasználási láncról.

Minden a porral kezdődik.
Ezt a port bauxitnak hívják. Ha ránézünk egy négytonnás, bauxittal megrakott teherautóra, és valaki megkérdezi: - Ezt vajon mire lehetne használni? - talán csak ez a válasz jut eszünkbe: - Nem sokra. Talán autópálya alapozásához.

Fehér por, fehér fém
Négytonnányi bauxitból azonban körülbelül két tonna timföld - fehér, porszerű alumínium-oxid - állítható elő. Ez azonban nem könnyű. Bonyolult technológia és nagy, nehéz berendezések szükségesek hozzá. Az Alcoa azonban művészetté fejlesztette a finomítási eljárást. A két tonna timföldből egy tonnányi alumínium nyerhető ki a kohókban. Az alumíniumkohászat volt az a felfedezés, mely az Alcoát 1888-ban útjára indította.

Csodák tonnaszámra
Egy tonnányi alumínium több mint 60000 kólás- vagy sörösdoboz előállításához elég. Vagy hét nagyméretű személyautó kocsiszekrényét lehet belőle elkészíteni. Elegendő 40000 számítógépes memórialemez elkészítéséhez, amire ráfér az eddig kiadott összes könyv tartalma. És mindez egy teherautónyi porból. Majdnem varázslat. Mi pedig büszkék vagyunk azokra a varázslóinkra, akik erre képesek.

Lépésről lépésre
Persze nem minden alumínium, amit az Alcoa gyárt. Éves bevételünkből több, mint 3 milliárd dollár származik nem alumíniumból készült termékekből. A többi azonban az alumíniumra épül. Álljon itt egy rövid leírás a folyamatról - arról, hogy az Alcoa, a porból kiindulva, hogyan növeli az anyag értékét lépésről lépésre, mígnem saját magunk és ügyfeleink elkészíthetjük a modern világ alumíniumból készült csodáit.

Bányászat
A bauxit magas alumínium-oxid tartalmú ásvány, melyet az alumínium-szilikátot tartalmazó kőzetek vegyi mállása útján keletkezett az évszázadok során. Először Franciaországban bányászták, de azóta a világ számos pontján rábukkantak. Ma a legtöbb bauxitot a Karib-tenger térségében, Ausztráliában és Afrikában bányásszák.

Finomítás
Ahhoz, hogy a bauxitból timföld legyen, az ércet porrá törjük, összekeverjük mészkővel és nátrium-hidroxiddal, a keveréket nagynyomású tartályokba pumpáljuk, azután melegítjük. Az alumínum-oxidot, amelyet kinyerni igyekszünk, a nátrium-hidroxid feloldja; ezután kicsapjuk az oldatból, mossuk, majd hevítjük, hogy víztartalma eltávozzon. Ezzel egy cukorhoz hasonló fehér port kapunk, melynek neve timföld vagy alumínium-oxid (Al2O3).

Kohászat
A timföldből egy elektrolitikus redukciós folyamat során lesz alumínium, melyet alumínium-olvasztásnak nevezünk. A timföldet nagy, szénnel bélelt tartályokban (elektrolizáló kádakban) kriolitfürdőben feloldjuk. Erős elektromos áram hatására az alumínium kiválik az oldatból, és lecsapolható.

Feldolgozás
Az alumínium az elektrolizáló kádakból kohókba kerül, ahol pontos recept alapján más fémekkel keverik össze, különböző célokra alkalmas tulajdonságokkal rendelkező ötvözeteket állítva elő belőle. A fémet a salakosítás nevű eljárással megtisztítják, azután öntőformába öntik, vagy közvetlenül tuskókká formálják. A további feldolgozás történhet öntéssel, hengereléssel, kovácsolással, csapolással vagy sajtolással - és ez csak néhány eljárás azok közül, melyekkel az Alcoa ügyfelei részére késztermékek ezreit állítják elő, az italos dobozoktól az autókon keresztül a sugárhajtású repülőgépekig.

Újrahasznosítás
Az alumínium a legértékesebb hulladék anyag, ami hatásos ösztönzést jelent újrahasznosításához. Az Egyesült Államokban évente előállított mintegy 100 milliárd italos doboznak körülbelül kétharmadát hozzák vissza újrahasznosításra. Ugyanez igaz az autókban található alumínium 85-90 százalékára.

Mindenki nyer. A több alumíniumot tartalmazó autók könnyebbek, kevesebb üzemanyagot égetnek el, és károsanyag-kibocsátásuk is csökken. Az újrahasznosítással ezen felül megtakarítható annak az energiának a 95%-a, ami az alumínium frissen, ércből történő előállításához szükséges, és csökkenthető az elhelyezendő szilárd hulladék mennyisége is.

Davy, Sir Humphry
(szül. 1778. Penzance, Cornwall, Anglia – megh. 1829. máj. 29. Genf), angol kémikus, több kémiai elem (egyebek között a nátrium és a kálium), valamint vegyület felfedezője, a biztonsági lámpa feltalálója, korábban a tudományos módszer egyik legfőbb képviselője.

Fiatalsága. Középosztálybeli szülőktől származott, volt egy öccse is. A családnak Ludgvanben volt birtoka. A közeli Penzance középiskolájában, majd 1793-ban Truróban tanult. 1795-ben, egy évvel apja, Robert halála után beállt tanoncnak egy sebészhez és patikushoz, és azt remélte, hogy végül orvosi képzettséget szerez. Életvidám, kedves és közkedvelt ifjú volt, gyors eszű és élénk képzeletű; a versírásban, a rajzolásban, a tűzijátékok készítésében lelte kedvét; szeretett horgászni, vadászni és ásványokat gyűjteni is. Szívesen barangolt; egyik zsebe horgászeszközökkel volt tele, a másik kőzetdarabokkal; egész életében szerette a természetet, kivált a hegyi és vízi tájakat.

Naiv és temperamentumos ifjúként egy verseskötet kiadását tervezte, de 1797-ben komoly természettudományos tanulmányokba kezdett, és így látomásai "megszöktek az igazság szava elől". Barátságot kötött Davies Giddyvel (későbbi nevén Gilbert, 1827 és 1830 között a Royal Society elnöke), s a tudós felajánlotta Davynek, hogy használhatja Tradea-ben levő könyvtárát, és maga mellé vette laboratóriumába, amely jól fel volt szerelve a kor színvonalához képest. Ott Davy meglehetősen független nézeteket alakított ki az akkori legizgalmasabb tudományos kérdésekről, például a hő, a fény és az elektromosság természetéről, A.-L. Lavoisier kémiai és fizikai tanításairól. Kis magánlaboratóriumában dinitrogén-oxidot (kéjgázt) lélegzett be, hogy eldönthesse, csakugyan ez az anyag-e a "ragály princípiuma": vagyis, hogy betegségeket okoz-e. Gilbert javaslatára Davy a Cliftonban alapított Pneumatikai Intézet vegyészigazgatója lett; ez az intézet a különféle gázok esetleges gyógyhatásának vizsgálatát tűzte ki céljául.
Davy a rá jellemző lelkesedéssel vágott neki a feladatnak, s kiváló tehetséget árult el a kísérleti kutatásban. Megvizsgálta a nitrogén savainak és oxidjainak, valamint az ammóniának az összetételét, és rávette tudós és irodalmár barátait, többek között Samuel Taylor Coleridge-et, Robert Southeyt és P. M. Roget-t, hogy jegyezzék le, mit tapasztalnak a dinitrogén-oxid belélegzésekor. Csaknem belehalt abba, hogy vízgázt lélegzett be: ezt a hidrogén–szén-monoxid elegyet néha fűtőanyagként használták. Munkájának összegezése, a Researches, Chemical and Philosophical (Kémiai és filozófiai kutatások; 1800) egy csapásra hírnevet szerzett neki; előadónak hívták a frissen alakult londoni Royal Institution of Great Britainbe (Nagy-Britanniai Királyi Intézet); itt dolgozott tovább 1801-től, segítségre kapván ígéretet kutatásainak – például a Volta-elem, az elektromos telepek e korai formája vizsgálatának – folytatásához Sir Benjamin Thompson brit-amerikai tudóstól (Rumford grófjától), Sir Joseph Banks brit természettudóstól és Henry Cavendish angol kémikustól és fizikustól. Gondosan előkészített és megismételt előadásai a nagyközönség számára is fontos rendezvényekké váltak, és nagymértékben növelték a tudomány meg az intézmény tekintélyét. 1802-ben Davy a kémia professzora lett. Feladatai közé tartozott a cserzés beható vizsgálata: rátalált a katehura, egy trópusi fafajtából készült kivonatra, amely éppoly hatékony volt, mint a közönséges cserkivonatok, csak olcsóbb azoknál; közreadott eredményeit sokáig szakmai eligazításul szolgáltak a tímárok számára. 1803-ban tagjai közé fogadta a Royal Society, tiszteleti tagja lett a Dublin Societynak, és ő tartotta meg a mezőgazdaság királyi felügyeleti szerve előtt az évi előadássorozat nyitó előadását. Ebből lett az Elements of Agricultural Chemistry (A mezőgazdasági kémia elemei; 1813), sok éven át az egyetlen rendszeres mű ezen a területen. A Volta-elemek, a cserzés és az ásványelemzés terén végzett kutatásaiért 1805-ben Copley-éremel tüntették ki, 1807-ben pedig a Royal Society titkárává választották.

Legfontosabb felfedezései. Davy hamar arra a következtetésre jutott, hogy az egyszerű elektrolitos elemben kémiai reakciók jóvoltából termelődik elektromosság, és hogy kémiai egyesülés következik be elektromosan ellentétes töltésű anyagok között. Ennél fogva úgy gondolkodott, hogy az elektrolízis, vagyis az elektromos áram és a vegyületek kölcsönhatása kínálhatja a legvalószínűbb lehetőséget az anyagok elemekre bontására. Ezeket a nézeteket 1806-ban fejtette ki "On Some Chemical Agencies of Electricity" ("Az elektromosság egynémely kémiai hatóerejéről") c. munkájában; s ezért, noha Anglia és Franciaország éppen hadban állt egymással, megkapta az Institut de France Napóleon-díját (1807). Ez a munkája közvetlenül vezetett a nátrium és kálium elkülönítéséhez vegyületeikből (1807), továbbá az alkáliföldfémek szintén vegyületekből való előállításához (1808). Davy fedezte fel a bórt is (bórax káliummal való hevítése révén), továbbá a hidrogén-telluridot és a foszfor-hidrogént (foszfint) is. Tisztázta a pontos kapcsolatot a klór és a sósav között, valamint a klórra használt korábbi angol elnevezés (oxymuriatic acid) tarthatatlanságát; ezzel megdöntötte Lavoisier elméletét, amely szerint minden savban van oxigén. Magyarázatot adott a klór fehérítő hatására (miszerint a klór oxigént szabadít fel a vízből) és felfedezte a klór két oxidját is (1811-ben és 1815-ben), de a klór természetéről vallott nézetei vitát kavartak. Nem ismerte fel, hogy a klór kémiai elem, és természetesen hiába kísérletezett azzal, hogy oxigént mutasson ki a klórban.
1810-ben és 1811-ben nagy létszámú hallgatóság előtt tartott előadást Dublinban (a mezőgazdasági kémiáról, a kémiai filozófia alapjairól és a geológiáról), s ezért 1275 font tiszteletdíjat kapott, valamint LL. D. tiszteletbeli fokozatot a Trinity College-tól. 1812-ben a régensherceg lovaggá ütötte (ápr. 8.), búcsúelőadást tartott a Royal Institution tagjai előtt (ápr. 9.), majd feleségül vette Jane Apreece-t, egy Anglia és Skócia társasági és irodalmi köreiben jól ismert gazdag özvegyet (ápr. 11.). Közreadta továbbá az Elements of Chemical Philosophy (A kémiai filozófia alapjai) első felét, amely magába foglalta saját munkáinak jelentős részét; elgondolása azonban túlságosan nagyralátó volt, és nem követte folytatás. E mű befejezése J. J. Berzelius svéd kémikus szerint "egy évszázaddal vitte volna előre a kémia tudományát". A Royal Institutionnél – amelynek tiszteletbeli professzora maradt – az volt utolsó fontos tette, hogy megbeszélést tartott az ifjú Michael Faradayjel, Anglia egyik nagy jövendő természettudósával; Faraday 1813-ben laboratóriumi asszisztens lett a Royal Institutionben, és elkísérte Davyéket egy európai útjukon (1813–15-ben). Napóleon engedélyével Davy végigutazta Franciaországot, számos kiváló tudóssal találkozott; bemutatták Mária Lujza császárnénak is. Kis hordozható laboratóriumában és a különféle franciaországi és itáliai intézetek laboratóriumaiban vizsgálta az "X" (később jódnak elnevezett) anyagot; csakhamar felfedezte tulajdonságait és a klórhoz való hasonlóságát; mielőtt Rómába ért, már készen volt a klór- és jódvegyületekkel kapcsolatos további munkákkal. Számos klasszikus festéket is elemzett, és megállapította, hogy a gyémánt a szén egyik módosulata.

Későbbi évei. Nem sokkal visszatérése után a szénbányabeli balesetek megelőzésére alakult társaság felkérte, hogy vizsgálja meg, milyen körülmények között robban a bányalég és a levegő elegye. Ez vezette el a biztonsági lámpa feltalálásához és a láng további vizsgálatához; ezért a munkájáért Rumford-érmeket (aranyat és ezüstöt) kapott a Royal Societytól, az északi bányatulajdonosoktól, pedig egy díszserleget (ezt később eladta a Davy-érem létrehozása végett). Mielőtt 1818-ban baronetté emelték volna, újra elutazott Itáliába, a vulkáni működés tanulmányozására, és megpróbált módot találni a Herculaneumban fellelt papiruszok kigyöngyölésére, de nem járt sikerrel. 1820-ban a Royal Society elnöke lett, s az maradt 1827-ig. 1823–25-ben a politikus és író John Wilson Crokerrel társult az Athenaeum Club megalapítására; e klubnak ő lett egyik gondnoka, Sir Thomas Stamford Raffles gyarmati kormányzóval pedig a Zoological Societyt hozta létre, és támogatta a londoni Regent\'s Parkban létesítendő állatkert tervét (ez 1828-ban meg is nyílt). Ebben az időszakban megvizsgálta az elektromosság keltette mágneses jelenségeket, és elektrokémiai módszerekkel foglalkozott, amelyek révén vas- és cinklemezekkel meggátolható lenne a hajók rézburkolatának korróziója a tengervízben. Bár a korrózióvédelem elvei tisztázódtak, a hajótestek mégis jócskán elszennyeződtek; a módszer balsikere nem hagyta nyugodni Davyt. Ám mint mondta, már "kiégett". 1826-os, "On the Relation of Electrical and Chemical Changes" ("Az elektromos és a kémiai változások kapcsolata") címmel tartott Baker-előadásában fejtette ki utolsó ismert gondolatait az elektrokémiáról; ezért az előadásért a Royal Society Királyi Éremmel tüntette ki.
Davy egészsége rohamosan gyengült; 1827-ben elindult a kontinensre, s nyáron le kellett köszönnie a Royal Society elnöki tisztéről – Davies Gilbert lett az utóda. Kénytelen volt felhagyni az ügyek vitelével és a szabadtéri sportokkal, könyvet írt a horgászatról (Izaak Walton modorában), Salmonia: or Days of Fly Fishing (Lazacfogás, avagy a fortélyos horgászat napjai; 1828) címmel, s ebben saját rajzai nyomán készült metszeteket közölt. Legutolsó, kurta angliai látogatása végeztével visszatért Itáliába, s Rómában telepedett le, "romként romok között". Bár egy szélütés részben megbénította, utolsó hónapjait egy párbeszédsorozat írásával töltötte, amelyet halála után Consolations in Travel, or the Last Days of a Philosopher (Vigasz az utazásban, avagy egy filozófus végnapjai; 1830) címmel adtak közre.

Bibliográfia. J. A. Paris The Life of Sir Hupmhry Davy c. munkája (1831) ma is mértékadó mű Davy életéről; Sir H. Hartley könyve, a Humphry Davy (1966) igen hasznos számadás Davy életéről, és jól kiegészíti a Paris-féle életrajzot.

Friedrich Wöhler (1800-1882) német kémikus volt. A Göttingeni Egyetem professzoraként egy általa kidolgozott eljárással előállított alumíniumot (Al) és berilliumot (Be). 1828-ban elsőként izolálta az ittriumot (Y). Legfontosabb tudományos eredménye az, hogy elsőként állított elő szerves anyagot (karbamid) szervetlen vegyületek szintézisével.
1828 előtt a vis vitalis elmélet uralkodott a kémiában. Ennek értelmében szerves anyagot csak ún. „életerő” segítségével lehet előállítani kizárólag élő anyagból. Az elmélet egyik apostola a neves kémikus, Jöns Jacob Berzelius volt. Wöhler kísérlete ebben a tudományos helyzetben óriási előrelépés volt 1828-ban.
Wöhler véletlenül átalakította az ammónium-cianátot (NH4OCN), amely szervetlen vegyület a szerves karbamiddá (CO(NH2)2). A karbamid, mint szerves anyag, már ismert volt, hiszen Rouelle 1773-ban fedezte fel az emberi vizeletben. Wöhler felfedezése nem rombolta le az életerő elméletét, de alaposan megingatta azt. Egyúttal a karbamid előállítása ammónium-cianátból egy másik kémiai fogalomra, az izomériára is rámutatott, hiszen a két vegyület izomerje egymásnak.

A 20. század fémének is nevezett alumínium földünk kérgének egyik leggyakoribb alkotóeleme (8–10%), csak az oxigén (kb. 48–50%) és a szilícium (kb. 28–30%) előzi meg gyakoriságban. E kiváló tulajdonságú, korunk számára nélkülözhetetlen fém, évezredekig rejtve maradt az emberiség előtt. Ennek oka, hogy olyan nagyfokú a vegyrokonsága az oxigénhez, hogy a természetben csak kötött formában lehet megtalálni.

E fontos fém nyomára csak 1807-ben bukkant rá Davy, magát a fémet azonban 1827-ben Wöhler fedezte fel és állította elő. Az ércet, a bauxitot Les Baux község határában fedezték fel, 1845-ben sikerült S. C. Deville-nek nagyobb mennyiségben előállítania. Évekig az ő drága eljárásával állították elő az akkor még különlegességnek számító fémet és neves francia, angol, amerikai és német tudósok – Hall, Héroult, Bayer stb. – kitartó munkájára volt szükség, hogy 1885–1900 között az alumínium előállításának módjait megteremtsék. Ezzel lehetővé vált az új fém, az alumínium nagy tömegű és olcsó előállítása.

Annak ellenére, hogy a 19–20. század fordulójához közeledve a sajtó is gyakran beszámolt az újonnan felfedezett fémről, semmi törekvés nem látszott a hazai bauxitvagyon felkutatására, pedig már előzőleg is mutatkoztak jelek arra, hogy egyes feltalált vasércek alumíniumtartalma nagy. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a vas- és acéláruk iránti érdeklődés az iparág nagyarányú fejlődését hozta magával. A vasérckutatások melléktermékeként számos esetben és helyen mutattak ki jelentős alumíniumtartalmat. A 20. század első éveiben társulatok is alakultak a talált bauxitvagyon kitermelésére. Ekkor kapcsolódott be ebbe a tevékenységbe Hiller József, azonban az I. világháború kezdetéig nem akadt vállalkozó, aki a bauxitkitermelésben és az alumíniumtermelés megindításában fantáziát látott volna. Kornis Károly, erdélyi földbirtokos felismerte, hogy a német alumíniumiparnak az I. világháború alatt szüksége lesz a magyar bauxitra, ezért létrehozta a Magyar Bauxit Társulatot és a háború alatt biztosította a német alumíniumipar bauxitellátásának nagy részét. Sajnos azonban a kitermelés ipari haszna főleg a külföldet gyarapította.

A trianoni békeszerződés az erdélyi bauxittelepeket, valamint az olcsó energiaforrásokat – sármási gáz, vízi erőmű építésének lehetősége – elcsatolta. A közben kialakult szakembergárda és a megalakult ALUÉRC Rt. azonban megmaradt és nemcsak felismerte az alumíniumipar perspektivikus előnyeit, hanem ezt az üzleti érdekek mellett nemzeti célkitűzésnek is tekintette.

Az ALUÉRC Rt-re alapozott Bauxit Trust konszern az 1920-as évektől a II. világháború végéig az alumínium-előállítás igazi motorja lett, és szervezéseinek eredményeként fejlődött naggyá a dunántúli bauxitbányászat. Ekkor indult meg timföld gyártása is. Közvetve ez tette lehetővé az első csepeli kohófém előállítását is. A Bauxit Trust – Hiller vezetésével – az 1930–1940-es években Közép-Európa legjelentősebb alumíniumtársasága lett.

Míg az 1900-as évek első negyedében a hazai alumíniumgyártás kiváló úttörőinek tevékenysége kevés sikert hozott, addig a világ alumíniumtermelése és fogyasztása jelentősen növekedett, és fokozatosan meghódította az élet legkülönbözőbb területeit.

Megnövelte az alumínium felhasználását a tömegcikkipar igénye, a drágább és ritkább színesfémek kiváltására törekvés, és különösen a II. világháborúra való előkészületek fokozódása, majd az egész világon a hadigépezet, és ezen belül a repülőgépgyártás legfőbb nyersanyagszállítójává tették. Ennek következtében a világ alumínium-előállítása 1926–1945 között a tízszeresére növekedett. Amíg az alapanyaggyártás területén több évtizedes elmaradást igyekezett a magyar ipar behozni, addig a készárutermelésben a kiváló magyar szakemberek – import alumíniumból – alig egy évtizedes késéssel felzárkóztak a világ élvonalához. A hazai alumínium készgyártást az is nagymértékben elősegítette, hogy a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Deniflée Sándor irányításával az 1930-as évek elején elkezdte az alumíniumlemezek, valamint alumíniumötvözetek hengerlését, rudak, szalagok, csövek és huzalok gyártását.

A trianoni békekötés utáni időkben úgy tűnt, hogy a nagy erdélyi bauxitlelőhelyek elvesztése miatt az önálló hazai alumíniumipar fejlődése hazai nyersanyag hiányában csak korlátozottan fejlődhet. Ezért a nagymértékben csökkent területű, és ezáltal nyersanyaghiányossá vált országban intenzív ásványkutatás kezdődött. Bár az 1920-as években más területeken is találtak bauxitnyomokat, a dunántúli bauxitkincset Balás Jenő bányamérnök fedezte fel. A segítségére levő Telegdi Róth Károly geológussal végül eredménytelen tárgyalások után a Bauxit Trust német cégekkel kezdett tárgyalni, aminek eredményeképpen hosszú lejáratú szerződés alapján a német cégek 50–90 ezer tonnát meghaladó bauxit szállítását kötötték ki. Az 1926-ban elkezdődött kitermelés és szállítás 1927-ben évi 300 ezer tonna fölé emelkedett, melynek mintegy 80%-át exportálták, a fennmaradó mennyiség bőven fedezte a hazai szükségletek kielégítését bauxitcement feldolgozása céljából. A szakemberek egyre kritikusabban vetették fel a hazai feldolgozóipar hiányát és helytelenítették, hogy a kitermelt bauxitot olcsón és egyre növekvő mennyiségben Németországba szállítják. Sajnos tőke hiányában ezen nem sikerült változtatni. Az 1929–1933. évi gazdasági válság súlyosan érintette a bauxitbányászatot is, a német export erősen lecsökkent, a gánti bányánál óriási eladatlan készletek halmozódtak fel. Az export csak az 1930-as évek közepén megindult hatalmas német fegyverkezés nyomán lendült fel újra. Ez a visszaesés újra felvetette a hazai alumínium-alapanyaggyártó ipar létrehozását. Hiller az alapanyag-feldolgozás első lépéseként timföldgyár létesítését tervezte, ez azonban tőkehiány miatt nem járt sikerrel. Ugyancsak sikertelenek voltak Pfeiffer Ignác műegyetemi tanár kísérletei. Végül egy leállított kis németországi timföld-hidrát-gyár olcsó megvétele, magyaróvári telepítése, majd az ott gyártott timföld-hidrát kiégetése (kalcinálása) folytán jutottak el 1935-ben olyan mennyiségű folyamatosan előállítható timföldhöz, amely már el tudta látni a közben felépült csepeli alumíniumkohót. Az 1930-as évek közepére megérett az idő az első magyar alumíniumkohó megépítésére. Ennek kezdeményezője a csepeli Weiss Manfréd Rt., amely már az 1920-as évek közepétől rendszeresen állított elő import alumíniumból lemezeket, sőt 1928-ban alumínium-fóliahengerművet is létesített. A nagyvállalat felismerte, hogy a hazai bauxit feldolgozásával olcsóbban jutna alapanyaghoz, mint importfém vásárlásával. Ezért 1933-ban timföldgyár és alumíniumkohó felállítását határozta el. Mivel a magyaróvári timföldgyár létesítése már folyamatban volt, a csepeliek eltekintettek a saját timföldgyár felállításától. Megállapodtak Magyaróvárral és csak az alumíniumkohót építették fel. Az első csapolás 1935 januárjában történt Becker Ervin vezetésével. A cél most már az volt, hogy a kis kapacitásokat ipari méretűvé fejlesszék. Az 1935–1945 közötti évekre a világ rohamosan bővülő alumínium-előállítását és felhasználását követve a hazai alumíniumipar kiépítése nagy léptekkel haladt előre és első nagy sikerkorszakát érte meg. Ez szorosan összefüggött a II. világháborúra való készülődéssel, majd annak kirobbanásával. Több újabb bauxitbányát is nyitottak.

A dunántúli bauxittelepek legsikeresebb kutatója Vadász Elemér geológus volt, míg a legsikeresebb tudományos értékelés Telegdi Róth Károlytól származott. Az 1935-ben felépített csepeli alumíniumkohó fémtermelése messze nem fedezte a feldolgozók igényeit, ezért a tőkeerős Magyar Állami Kőszénbányák (MÁK) is felépítette Felsőgallán az évi 4800 tonna előállítására tervezett alumíniumkohót. Tervezett kapacitását 1944-ben érte el. Az egyre növekvő bel- és külföldi érdeklődés kielégítésére a Magyar Bauxitbánya Rt. 1940-ben elhatározta egy új timföldgyár és alumíniumkohó létesítését. Az új létesítmény Ajkán és környékén épült fel, azonban a háborús nehézségek miatt a timföldgyár 1944-ben is csak kapacitásának 40%-át érte el. Az új ajkai alumíniumkohóban 1943 elején csapoltak először, azonban a front közeledtével 1945-ben az üzem leállt. Az alumínium egyre nagyobb mértékű megjelenése a tömegcikkgyártásban, és főleg az egyre nagyobb háborús készülődés Európában az alumínium-félgyártmányok és készáruk iránti keresletet is jelentősen megnövelte az 1930-as évek közepére. Ezért egymás után megkezdődött az alumíniumfeldolgozó kapacitások bővítése. 1936-ban Mathusek Richárd kezdeményezésére a Lampart Fémáru, a Fegyver- és Gépgyártó üzem kőbányai telepén színesfém-félgyártmányok mellett alumínium-félgyártmányok előállítására is alkalmas, párhuzamos gyártásra is használható félgyártmányüzemet indított el. Az új üzemhez terveztek még egy kisebb színesfém- és alumínium-formaöntödét is. Ez a fémmű (a későbbi Kőbányai Könnyűfémmű) 1937 áprilisában már üzemelni kezdett Müller Pál és Köves Elemér kohómérnökök irányításával.

A II. világháború alatt a repülőgépgyártáshoz szükséges alumínium-félgyártmányok iránti igény mindinkább fokozódott. Az új, nagy haszonnal járó üzleti lehetőséget elsőként a WM Acél- és Fémművek vezetősége ismerte fel és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal együtt 1941-ben megalakították a Dunai Repülőgépgyárat. Ehhez kapcsolódóan létrehozták a csepeli új alumínium-hengerművet, amely elsősorban a repülőgépgyártás ötvözött alumíniumlemez-igényeinek kielégítésére épült fel. A továbbfejlődés máshol is megindult, több magyar és német vállalat összefogásával elkészült a Székesfehérvári Könnyűfémmű terve. Az építést 1942 tavaszán kezdték el és az első üzemszerű hengerlést 1943 áprilisában végezték Láng Jenő főmérnök irányításával. A gyártási technológia kidolgozását Koder Frigyes és Emőd Gyula irányította. A Székesfehérvári Könnyűfémmű évi 2500 tonna plattírozott durvalemezt termelt folyamatosan a háborús események ellenére is, míg 1944 decemberében a németek leállították az üzemet és elkezdték a berendezések kiszállítását az országból.

További nagyarányú tervek születtek az 1930-as évek végén. Ezek azonban módosítás után végül az Almásfüzitőn felépítendő timföldgyárra korlátozódtak. Az építkezés egészen 1945-ig tartott, ekkor a háborús események miatt a munkálatok megszakadtak, azokat 1946–1947-ben megváltozott körülmények között folytatták.

Az 1930–1940-es évek rendkívüli eredményeket hoztak a bauxit feltárásában, kibányászásában és feldolgozásában, ezáltal jelentős gazdasági hasznot hajtottak az egész ország számára. Azonban a magyar alumíniumipar kiépülésének és első nagy sikereinek korszaka 1944–1945-ben, a II. világháború befejezésével le is zárult.

A kiépülő bauxitbányászat, az új timföldgyárak, alumíniumkohók és félkésztermékgyártó üzemek, valamint az alumínium-készárugyártás a világszínvonalhoz felzárkózó iparágat igyekeztek meghonosítani. Bár a magyar alumíniumipar ebben az időszakban eléggé függött a nemzetközi, elsősorban a német nagytőkétől, amely saját üzleti érdekei miatt mindvégig gátolta a fejlődést, és a bauxitkincs kitermeléséből eredő haszon nagyobb részét is kisajátította, az 1945-ig kiépült alumíniumipar – ha a háborús rombolás, kifosztás elkerülhető lett volna – egy békés polgári fejlődés keretei között Magyarország gazdasági-ipari fejlődésének meghatározó forrása lehetett volna.

A háború következményei már 1943–1944-ben megmutatkoztak mind a munkaerő, mind pedig a romló nyersanyagellátás szempontjából. 1944 márciusa után a bombázások okoztak súlyos károkat (a csepeli kohót pl. le kellett állítani az erőmű és az elektrolízisüzemet ért bombasérülések miatt). Később – 1945 elejéig az egész ország hadműveleti területté vált – az áramkiesés, a berendezések leszerelése az egész alumíniumipart lehetetlenné tették. A háborús események miatt a szakemberek egy része is hiányzott. A megszálló szovjet csapatok magas rangú tisztjei felmérték a gyárak műszaki állapotát és felkérték a vállalatok műszaki vezetőit a termelés megindítását lehetővé tévő tervek elkészítésére.

A teljes alumíniumipari vertikum összefogására az Ipari Minisztérium először 1945 júniusában tett kísérletet: Domony Andrást kinevezte miniszteri biztosnak, akinek feladatává tették az alumíniumipari üzemek teljes kapacitással termelésének megszervezését, a hazai és az import nyersanyagok elosztását, a jóvátételi szállítások teljesítésének megszervezését, valamint azt, hogy a termelőüzemekben a minisztérium képviselete megfelelően biztosítva legyen.

Az ipar felélesztése eredményesen kezdődött, azonban több ok miatt visszaesés következett be mind a bauxittermelésben, mind pedig a timföldgyártásban és az alumíniumfém-előállításban.

Ezek az okok: egyrészt a volt német tulajdonú vállalatokat 1946-ban jóvátételként szovjet tulajdonba vették, a tisztán magyar tulajdonban maradt vállalatokat államosították, a csepeli kohót véglegesen leállították, valamint az Ajkán felmerült, háborús események miatti nehézségek. Végül több átmeneti szervezési lépés, vegyes vállalatok alapítása és az államosítás időszakában is a timföld, az alumínium- és az alumínium-félgyártmányok termelt mennyisége meghaladta a háború alatti eredményeket.

1950. január 1-jével megalakult a Magyar–Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. (MASZOBAL), amelynek részei a gánti, az iszkaszentgyörgyi, a halimbai és a nyirádi bauxitbányák, az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó, a Székesfehérvári Könnyűfémhengermű, az Almásfüzitői Timföldgyár, a balatonalmádi Bauxitkutató Kirendeltség, a Viktória Vegyigyár, majd 1952-től a Kőbányai Alumíniumhengermű, a Tatabányai Alumíniumkohó, az Inotai Alumíniumkohó és a Magyaróvári Műkorundgyár voltak. A MASZOBAL erőteljesen törekedett arra, hogy vállalatainál és üzemeinél az állami vállalatok irányításában a Szovjetunióban kialakult tervezési, ellenőrzési, belső irányítási gyakorlat honosodjon meg.

A MASZOBAL-t 1954 végén felszámolták, mert a Magyar Állam a Szovjetunió tulajdonának vagyonrészét teljes egészében megváltotta, és 1955 elején minisztériumi felügyelet alatt megalapította az Alumíniumipari Kereskedelmi Vállalatot. Felügyeletét a Nehézipari Minisztérium (NIM), majd 1963 júniusig a NIM Színesfémipari Főosztály látta el.

Az alumíniumipar fejlesztésével kapcsolatban már az 1930-as években is jelentős szerepet játszott az energiakérdés. Nehéz volt elfogadni a teljes alumíniumipari vertikum kiépülése útjában álló energia-probléma leküzdhetetlenségét. Ezért keresni kellett az együttműködési lehetőségeket. Ezeket először Csehszlovákiával, majd Lengyelországgal valósították meg.

Alapos előkészítés után 1962-ben Moszkvában sor került a magyar–szovjet timföld-alumínium államközi egyezmény aláírására. Az egyezmény 1967–1980 között volt érvényben és ennek alapján a magyar fél évenként növekvő mennyiségben (1980-ban 330 ezer tonna) timföldet szállított a Szovjetunióba, és a szovjet fél évenként emelkedő mennyiségben (1980-ban 165 ezer tonna) alumíniumtömböt szállított Magyarországra. A termékek értékkülönbözetét és a kohósítás értékét a magyar fél az évenkénti áruforgalmi megállapodás keretében árukkal egyenlítette ki. Az egyezménnyel kapcsolatban az államra, mint tulajdonosra meghatározott feladatok teljesítése hárult. A bauxittermelési és timföldgyártó kapacitást, valamint a visszaérkező alumínium feldolgozását és hasznosítását jelentősen bővíteni kellett. Az alumínium-késztermékekkel szemben jelentkező szükségletek fokozottabb kielégítését a feldolgozóipar részint a meglévő gyártási kapacitás növelésével, részint új gyártelepek létesítésével segítette elő. Az egyre bonyolultabbá váló fejlesztési problémák kormányzatilag is egyeztetett hosszú távú programot igényeltek. Ezért a nehézipari miniszter 1963-ban megalapította a magyar alumíniumipar egységes szervezetét, a Magyar Alumíniumipari Trösztöt (MAT). A MAT 1963–1967 között középfokú irányító szervként működött; 1968–1984 között gazdálkodó szervezet volt, amelynek élén egyszemélyi felelősséggel vezérigazgató állt; 1985–1990 között gazdálkodó szervezet volt, melyet a vezérigazgató, illetőleg az igazgató tanács vezetett; 1991–1997 között a MAT jogutódaként a HUNGALU Magyar Alumíniumipari Rt. tevékenykedik. 1985 körül már mutatkoztak az 1980-as évek elején kialakult dekonjunktúra következtében az Alumíniumipari Tröszt gazdasági zavarai, amelyeket az 1986–1988 közötti időszakban pénzügyi műveletekkel sikerült elfedni. A magyar alumíniumipari vertikum kiépítése alapvetően a magyar–szovjet timföld-alumínium államközi egyezmény teljesíthetősége céljából történt. Ezért sokan az egyezményt a magyar alumíniumipar alapjának tekintették és legalábbis a következő 10–20 évre biztos támpontként kezelték. Lényegesen módosították azonban ezt a meggyőződést az 1988–1990. évekre vonatkozó minisztériumi megállapodások. Végül is 1988 szeptemberében létrejött egy megállapodás, mely szerint megszűnik a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény, mint államközi megállapodás, és azt a MAT 1991–1995 között üzleti vállalkozásként bonyolítja le. Ez a megegyezés jelentős változást igényelt és a több évtizede fennállott biztonságot tette semmivé.

Mivel a timföld és az alumínium közötti értékkülönbözet kiegyenlítését az adott viszonyok között üzleti vállalkozásként megoldani nem lehetett, 1991. március 31-ig a tröszti vállalatok társaságokká, a MAT pedig 1991. december 31-ig, 100%-os állami tulajdonként HUNGALU Rt.-vé alakult át. 1991. június 30-ai időponttal a MAT az Állami Vagyonügynökség (ÁV Rt.) tulajdonába került.

A következő években nehéz idők jártak a vállalatcsoportra, ami kitűnik az 1990–1995 közötti eseménysorozatból is: 1990-ben bezárt a Nyirádi Bauxitbánya, 1991-ben leállították a tatabányai és az ajkai alumíniumkohót, 1992-ben befejezték a termelést az Ajka I. timföldgyárban, 1993-ban a még meglévő timföldgyáraknál további kapacitás-csökkentésre került sor. A timföldtermelés korlátozása következtében drasztikusan csökkent a bauxittermelés.

Forrás: www.mek.oszk.hu

Az állami magyar alumíniumipar K+F tevékenységét az államosítást követően hamarosan megszervezték. 1948-ban Gillemot László és Lányi Béla egyetemi tanárok irányítása alatt megkezdte tevékenységét – kezdetben a minisztériumhoz tartozva, majd a MAT-ba integráltan – a Magyar Alumínium és Könnyűfémipari Kutató Intézet (1951-től Fémipari Kutató Intézet). Feladata volt a timföldgyári, alumíniumkohászati és a fémmegmunkálást érintő kutatás. Az intézet 1975-ig önálló volt, ezután – szovjet mintára, minisztériumi utasításra – egyesítették a tervezőintézettel, az ALUTERV-vel. Ennek célja az volt, hogy egységes vezetéssel a kutatási eredmények minél gyorsabb technológiai bevezetését érjék el, egyben a K+F eredményeket a szellemi exportban értékesítsék. Az ALUTERV-FKI 1996-ban, gyakorlatilag jogutód nélkül megszűnt. Az intézetben közel 50 év során összegyűlt szellemi kapacitás és a K+F tevékenység korábbi eredményei részben megsemmisültek, ami az újjáéledő hazai magán-alumíniumipar szempontjából jelent, egyelőre még fel nem mérhető veszteséget.

Bauxitkutatás: a laboratóriumban eleinte fúrólyukminták elemzésével, később komplex vegyi, ásványtani és morfológiai összetétel meghatározásával foglalkoztak. Módszert dolgoztak ki a bauxitok röntgendiffrakciós és termikus elemzéses vizsgálatára. Statisztikai feldolgozás készült az egyes bauxittelepek összetételi alkotópárairól.

Timföldgyártás: az alapanyag biztosítására elkészült a hazai bauxitok katasztere, megadva a várható feldolgozási paramétereket. Alkalmazásával bármely bauxitmintáról meg lehetett állapítani annak várható viselkedését feldolgozása során. További eredmények születtek az előállított alumíniumfémet vassal szennyező timföld vastartalmának eltávolítására. Kiterjedt kutatások folytak a timföldgyártás egyéb részleteivel kapcsolatban, így a kísérőelemek kinyerése, illetve a szennyezők eltávolítása területén is. Siker koronázta a gallium kinyerését és az elektronikai ipar számára megfelelő tisztaságú biztosítását.

1948-tól kezdve kutatások folytak fémtitán előállítására. A titánnal kapcsolatos későbbi kutatásokban jeles eredményeket ért el Mihala Ferenc gépészmérnök.

Környezetvédelem: az intézet folyamatosan foglalkozott az alumíniumipar környezetszennyezésével, e terület mégis – mint nem termelő tényező – kissé háttérbe szorult. Üzemeinkben a jelentős környezetvédelmi munka az 1990-es években indult meg, részben már a privatizáció eredményeképpen.

A magyar alumíniumipar fejlődésében jelentős szerepet játszott az egyetemi oktatás is. A műszaki egyetem soproni, majd Miskolcra helyezett kohómérnöki karán működő fémkohászattani tanszék oktatási anyagában az alumíniumkohászat kiemelten szerepelt, Széki János és Horváth Zoltán professzorok előadásaiban. A Veszprémi Egyetemen Paczolay Gyula docens oktatta.

El lehet képzelni, hogy valaha egy kiló alumíniumért, - mai áron számolva - egy milliárd forintnál is többet kellett (volna) fizetni? Habár az alumínium kilója manapság csupán néhány száz forintba kerül csak, 1827-ben a világ legértékesebb fémének számított. A királyi családokban az alumínium annyira nagy és keresett luxusnak számított az 1800-as évek elején és közepén, hogy csak a közvetlen családtagoknak volt alumínium evőeszköze, az alacsonyabb társadalmi rangú vendégeknek olcsóbb aranyból és ezüstből készült eszközöket adtak. Az alumínium a földkéregben a legnagyobb mennyiségben előforduló fém.

Miért is volt akkor ennyire drága?

Az alumíniumot a kémikusok először kálium fém segítségével állították elő a következő reakció révén:

AlCl3 + 3K ---> Al + 3KCl

A kálium igen drága volt, mert csak úgy lehetett előállítani, hogy olvadt KCl-on voltaoszlopokban termelt elektromos áramot vezettek át. A nagy mennyiségű KCl megolvasztásához szükséges igen jelentős energia költségein kívül, a voltaoszlopokban használt fémek, a réz és cink is igen drágák voltak az 1800-as évek elején. Így aztán a káliumos reakcióval előállított tűhegy nagyságú alumíniumdarabok elképesztőén drágák voltak.

Olcsóbb lehetett volna az áramot közvetlenül a megolvasztott alumínium-oxidon átvezetni az elektromos áramot, és így előállítani az alumíniumot, az Al2O3-nak azonban kivételesen magas, 2000 °C körüli az olvadáspontja. A probléma nemcsak az, hogy 2000 °C-ot elérni és fenntartani is nehéz, hanem az is, hogy a voltaoszlopot alkotó anyagok nagy része már megolvad, és használhatatlanná válik ilyen magas hőmérsékleten. A cink például 420 °C-on, a réz 1083°C-on olvad.

Az alumínium ára két fontos újításnak köszönhetően kezdett csökkenni az 1800-as évek végén. Az első újítást 1866-ban vezették be: ekkor találták fel az elektromos generátort, amely gőz vagy víz segítségével termelt elektromos áramot. Így az elektromos áram jelentősen olcsóbbá vált, mint a voltaoszlopok korában. Ennek ellenére az alumínium mai pénzben számított ára még mindig meghaladta az ötvenmillió forintot kilónként. A második lényeges újítás az volt, amikor 1886-ban a kémikusok rájöttek arra, hogy az alumínium-oxid olvadáspontja más sókkal való összekeverés révén jelentősen csökkenthető.

Habár a királyi családok alumínium iránti lelkesedése igencsak megcsappant, a fém szinte felmérhetetlen hasznot hajt az energiatakarékosabb falhasználásával. A mai amerikai lakásokban az alumínium viharajtók és -ablakok, valamint az alumíniumfóliával kiegészített szigetelések révén igencsak nagy mennyiségű energia takarítható meg. Ezen kívül a személy- és teherautók nehezebb fém alkatrészeinek alumíniumra való cserélése csökkenti a járművek súlyát, és így a fogyasztásukat is. Bár az alumínium ára jelentősen csökkent, valódi értéke az energiatakarékosság szempontjából még mindig igen nagy.

Ronald DeLorenzo

Ronald DeLorenzo professzor az Amerikai Egyesült Államok Georgia államában, a Middle Georgia College kémia tanszékének vezetője. Egyéb tudományos tevékenységei mellett minden héten ír egy ismeretterjesztő esszét a százezres példányszámú „The Macon Telegraph” napilapba, és 1979 óta rendszeresen publikál a „Journal of Chemical Education” kémiai oktatási folyóiratban.